Megalázta Őket. Ott, mindenki szeme láttára, „ezer” fültanu előtt, nyilvánosan.
Megtette már mással is, máskor is. Nem zavarta, hitte, egy igazság létezik, az övé. Nem számít mi lesz a következmény, milyen visszhangra talál, döntött. De döntését nem közölte. Ennyi emberség nem szorult belé. Inkább kínozta áldozatait, lemérve vélt hatalmának hatását. Belső kisebbségét kifelé fel kellett nagyítsa befolyássá, hatalommá. Máshoz kevés tehetséggel, ez a módszer volt kezében csupán. Tudta, sejtik Ők ketten! Félnek, tartanak tőle. Kiélvezte minden pillanatát a szemrehányásnak, kérdőre vonásnak. Mindig is szerette nézni riadt arcukat, hallgatni remegő, esdeklő hangjukat. Míg ő kényelmesen hátra dőlve, lábait keresztbe vetve, ujjait elől összekulcsolva játszotta szerepét, áldozatai megsemmisültek, de már hányan. Megalázottan.
Azok ketten megszeppenve ültek. Tudták, részben igaza van, de mégis. Miért ennyi ember előtt? És a mellette ülő felesége miért nem lép közbe? Nincs szava mellette, vagy egyetért? Már mindenki rájuk figyel. Biztosan minden szót hallanak. Csak meg ne történjen a legrosszabb! A legrosszabb, amitől féltek. Hiszen hírhedt volt már a pályán kétszínűségéről. Vajon most, rájuk hogyan tekint?
Megnyugodhatnak, érezték. Vége a beszélgetésnek, mely inkább volt egyoldalú és megszégyenítő, mint korrekt párbeszéd. Mégis a folytatás reményével zárult.
Néhány nappal később, egy közösségi portál oldaláról tudták meg Ők maguk is. Mindkét lányt kizárta a zenekarból.
Mert így akarta, így döntött. Megalázta Őket, mert ő maga gyáva volt…