Mi a hit? S leginkább kiben, miben? Istenben, Univerzumban, az anyag világában?
Mi a hitelesség? De vajon mitől válunk azzá? Hiteles emberré, szülővé?
Mit remélünk? Miben reménykedünk? Csupán reméljük, hogy tudjuk!
S mi az, ami feltölt, amitől feltöltődünk a mindennapok vélt, valós terheit félretéve? Hogy biztonsággal tudjunk hinni, remélni, szeretni!
Van, ki Istenben hisz, az Univerzumban, s akad, ki abban, hogy semmi „más” nem létezik rajtunk kívül, köztudott, az ateizmus is hit kérdése.
Van, ki Magától, cselekedeteitől, mint Ember hiteles. Vagy éppen Női mivoltától, milététől, Férfias viselkedésétől. Esetleg tudása, tapasztalata, vagy éppen bölcsessége a bizonyíték hitelességére.
Reménykedünk a jobb jövőben, a világbékében, egészségben, jobb munkában, szerelemben, kusza kalandokban, s mindezekkel egy időben a biztonságban is, az élet bármely területén.
Feltöltődünk a Nap fényétől, egy baráti beszélgetéstől, gyermekek mosolyától, állatok lelkesedésétől, társunk jó szavától, hűségétől, pihenéstől, egy kellemes orgazmustól…vagy akár többtől is, bármitől, ami az adott pillanatban jól esik.
Csak merjük befogadni, megélni!
Megvallom, nekem jutott bőven, mindenből. Hiszek Istenben, akár mint Univerzumban, abban, hogy egyek vagyunk, egységben, s ennek megfelelően szeretek családot, férfit, barátot, munkát hivatást, sexet, bárkit és bármit. Utazhatok, szabadon táncolhatok az esőben, dolgozhatok ha kell, s pihenhetek ha úgy esik jól éppen. Élvezhetem gyermekeim mosolyát, kamatoztathatom öregeim tanácsát. Képes vagyok minderre. Ahogyan a nehezet, a rosszat nem jegyzem. Mi értelme? Úgysem tölt fel, csak a mélybe rántana…
Kizárom, tagadom!
S most éppen babaruhát vasalok. Apróságnak tűnik, számomra pedig maga, a megvalósult csoda! Mosolygok közben, mi több, néha belefúrom arcom a kis rugdalózóba, vagy kis ingbe. Most fiút várunk, második kis unokámat. Még 10 hét, s kezemben tarthatom, míg térdemen elsőszülött unokám ül majd. A 3 éves kislány most itt szaladgál körülöttem, csacsog, rendezkedik, játszik fel-fel pillantva kisöccse ruháira, puszit dobva mosolygós arcomra. Kell ennél több? Így teljes minden. S miközben a másik oldalán életemnek Édesanyám már ágyhoz kötötten él, Apámat és Nagymamámat már évekkel ezelőtt elragadta a végtelen, jómagam a jövőről elmélkedve, tervezgetve, abban reménykedve emlékezem Rájuk, a történtekre. S emlékeim ládájában óvatosan, lágy mozdulattal félretolom a nehezet, a kellemetlent, a fájdalmas múltat. S magamhoz ölelem mindazt az örökséget, mit tovább örökíthetek, s ami még ma is a magasba emeli lelkemet, feltölti teljes lényemet. Vasalom a kis ruhákat fáradhatatlanul, összenézek unokámmal huncutul, s egyre szélesebbre húzódik arcomon a mosoly.
Töltődöm, feltöltődöm.
Mindannyian hiszünk a mindennapokban, reménykedünk a holnapban, s feltöltődünk minden pillanatunkból, már amennyiben megengedjük magunknak! Mert megengedhetnénk, megengedhetjük! Akár a múltra építünk stabil alapokat a jelenhez, akár a jövőnket tervezzük reménykedve, soha ne torpanjunk meg!
Hinnünk kell, hogy minden nap a Tiéd…az enyém…a miénk! Ez az én hitvallásom, ez tesz engem hitelessé, még magam előtt is, híven magamhoz!
Hitem a Felsőbbé, bízva „Benne”, magamban, reménykedve, hogy mindig, minden pillanatban megtalálom a feltöltődés lehetőségét akkor is, ha nem keresem!
Mert magam vagyok magamban, magammal szimbiózisban, de egységben Veletek!