Jó ideje nehezen aludtam el. Ha sikerült, pár óra elteltével kipattantak szemeim, s néztem a plafont, hallgattam Párom egyenletes szuszogását. Az is előfordult, hogy nem nyílt ki a szemem, mintha homokzsákot tettek volna rá álommanók, kényszerítve a vágyott pihenést, ami aztán mégsem jött el.
Küzdöttem magammal. Vívódtam gondolataimmal, terveimmel, minden vélt és valós konfliktusom ezerszeres nagyításban kísértett aznap éjjel is. Anya – gyermek cívódások, férj –feleség tombolások, belső harcok önmagammal, munkahelyi, hatalmi csatározások életem bármely területéről. Az csupán az állandósult kérdés mindezek mögött, hogyan tudom, s mikor lesz alkalmam rendezni mindezt a zűrt, káoszt a fejemben másnap, ébrenlétben, életemben. Van-e ennyi mindenre megoldás egyáltalán?
Tudatom cikázott, tudatosan próbáltam irányítani az alvás felé, mégsem tudtam. Tudat alatt éreztem, nehéz lesz majd felkelni időben. Mégsem sikerült ellazulnom, továbbra sem.
Aztán arra ébredtem, hogy elaludtam. Vagy mégsem? Vajon álmodtam, vagy a valóságban történt meg a találkozás…
„…Bolyongtam, szobáról-szobára. Kissé riadtan, helyemet keresve egy bódult tudatállapotban. Zaklatottan csapódtam ajtótól-ajtóig, nem is tudván, mit keresek. Mígnem az egyik, barna kartondobozokkal megpakolt, félhomályos helységben bent ragadtam. Azóta is rejtély számomra, mik lehettek bennük. Talán életem emlékei, tervei, boldog és nehéz pillanatai? Lépni is alig lehetett tőlük. Egy helyben forgolódtam a túlzsúfolt szobában, semmit se látván, még az ablakból sem szűrődött be fény a ferde reluxák lamellái közül, unalmas szürkület nézett vissza rám csupán.
Majd meleg, tompa fény érkezett az ajtó felől, szinte sarokba szorítva dobozkáimat, s jómagam is vélük. Nem éreztem mégsem félelmet, sem ijedtséget. S a fényből kiemelkedett egy alak. Lebegett, holott a dobozokon is állhatott volna. De mégis, ki Ő, Kit nem hívtam, ahogy nem hívja Őt senki? Mégis érkezik akkor és oda, ahol kell az iránymutatás. Ahol bizonytalanság, bánat, vagy szükség diktál. Érkezik egy más tudatállapotból. Látom, érzem megnyugtató jelenlétét. Barna köpenyben, barna bőrrel, kis szakállal, fekete hajjal, barna szeme mélység és magasság is egyben… bennem így tudatosult, ki is Ő valójában. Külleme nem is fontos, láthattam volna másképpen, másmilyennek is akár. Inkább az érzet, ami körüllengte, ami szemmel nem volt látható, nos, az volt látomásom lényege! „…Te „csak” szeress!…”. Ennyit szólt, s mosolygott. Lebegett, s felemelkedtem én is. Leírhatatlan, megfoghatatlan érzés volt. Majd hirtelen, egyetlen pillanat leforgása alatt felébredtem. Döbbenten néztem magam elé. Amit biztosan tudok, hogy mindez nem álom volt.
Látomás lehetett, hisz nem csak láttam Őt, magamba szívtam egész Lényének energiáit. Ha hiszed, ha nem, nekem hinnem kell, így jelent meg nekem.
Álmomban, vagy ébrenlétben? Éberségben és valómban. Tudatomban él, tudatalattimból táplálkozik.
Azóta nyugodtan, békésen alszom. S még ha fel is ébredek a hajnal küszöbén tudom, tudatosnak kell maradnom! Nincs más dolgom, küldetésem, mint SZERETNI!!!
S a világ viszontszeret.