Az elmúlt pár évben bizony jómagam is elméláztam ezen kérdéseken. Ahogyan felfelé ível egy kamasz, leányból-Nővé serdülése, érése, aképpen, le is áldozhat az? Gondolataimat számos esetben kellett rendeznem, majd újragondolnom, s más megvilágításba helyeznem.
Pedig mindig is úgy hittem, nálam ez nem képezi vita tárgyát…
Lehetek bármilyen külsővel megáldva, ha kihozom magamból a lehető legjobbat, ápolt vagyok, bár nem feltétlen facér, mégis kacér, s felvillan szememben a szikra, amint belép egy Férfi a szobába, vagy elmegy mellettem az utcán, s cinkos mosoly kíséretében összeakad tekintetünk, letagadhatatlanul, ízig-vérig Nő vagyok!
De mostanában mégis… így, az idő előrehaladtával, kezd fárasztó lenni. S kezdek elbizonytalanodni is talán. De nem a reggeli készülődéskor, mikor vonásaimat lágyabbá próbálom varázsolni arcomon, vagy jól megválasztom a ruhát, amit magamra kapok. Nem ebben fáradtam el. Nem lelkileg, nem az eszem diktál más irányt. Dehogy! A testem tiltakozik. Ellentmondásosan küzd, hogy Nő maradjak, vállalhassak még gyermeket, hiszen a méhem készen áll egy kis jövevény befogadására, az új élet táplálására. S bár ez már nem is kérdés, -hiszen ebben a korban már nem veszélytelen- nem vállalnék negyedik gyermeket három, gyönyörű, Nővé vált lányom mellé, méhem mégis küzd. Küzd velem, küzd ellenem, s vergődéssé válik számomra a Női lét. Már nem csak hónapról-hónapra, hanem folyamatosan. Napról-napra kínoz, hogy fél évszázada nőnek szült Anyám. Görcsösen ragaszkodik női mivoltom, hogy ezt ne feledjem, egyetlen röpke, problémamentes órára sem. Mi ez, ha nem nyűg.
A nőiségem nem hagy Nőnek lennem. Leteper, legyengít, kitartóan követelőzően elsöpri minden programomat, tervemet, s legvégül lelkesedésemet is.
Évek óta megbolydult, mint egy méhkas az én méhem.
Hónapok óta nem pihen, önti rám vérvörös láváját, hogy egy percre se feledjem, még képes lennék…
Persze megértem Őt! Agyam – ebben az Életemben –lázasan azon munkálkodott, hogy sok gyermekemmel, békés családban töltsem minden napomat. Megadatott. S a pillanatnyi felismerés is egyben. Döbbenet! Agyam és méhem, összedolgoznak! Bennem, ám mégsem ellenem. Hogyan haragudhatnék Rájuk, mikor életet adtak, hármat is. Nő lehettem anyaként is! Ez ám a kiteljesedés!
Mégis elfáradtam. Imáim jó ideje szólnak mélyen, legbensőbb magamhoz, kóbor lelkekhez:
„…Bárki is választana engem, hogy ivadékomként szülessen le még ebben az életemben, legyen unokám! Ígérem, úgy is mindenem odafordul Hozzá!…”
De hasztalan. S már életemre törnek méhem és agyam. Erőtlenül, végső kétségbeesésemben jön az elhatározás. Az egyiktől meg kell válnom!
Súlyos döntés, komoly műtét, aggódó arcok, komoly előkészületek. Az utolsó napokban kísértetként kinézve, falfehérként, legyengülve vonszolom magam, s imáim már arról szólnak, éljem túl, jussak el a segítő kezekig. Szabadítsatok meg Tőle! Utolsó erőmmel mégis hálával búcsúzom el. Mosolyogva, békével simítom végig hasamat. Megválok „babaházamtól”, hol oly sok hónapot töltöttek kis albérlőim békében, nyugalomban, biztonságban. Feladom nőiségemet, hogy újra, erős Nővé válhassak! Mit számít kor, külső, téves énkép?!
Kell, hogy kis unokáimmal kergetőzhessek, bújócskázhassak gondtalanul, vidáman, erőm teljességében! Titokban oldalra pillantva persze, kutatva egy-két szikrázó szempár után, cinkos mosolyra vágyva. Hiszen, míg élek, maradok ízig-vérig Nő!